Rossz viccek

1. ÉNEK:

Ég a napmelegtől a kopár sík szarja,

Nedves faszát Toldi ugyancsak vakarja.

Mérges lapostetvek csípik ahol érik,

Kormos segge partján vecsernyéznek délig.

Vályúnál az ökrök szomjasan delelnek,

Bokrok tövén pesztrák, s béresek tekernek.

Zsombékoknak tövén, hol füves az árok,

Vígan henteregnek cihekedő párok.

Amott a kútágas alatt áll egy némber,

Vízmerítés helyett jobbágyfaszra kémlel.

Nincs egy árva szőrszál a pinája ráncán,

Az utolsót tegnap vesztette el kártyán.

Egy, csak egy legény van, aki nem hág: Toldi,

Bár hatalmas faszát talicskán kell tolni.

Legénytoll sem fedi hatalmas nagy pöcsét,

Egyensúlyoz rajta három tonna rőzsét.

Egy krónikás írja, mit szemével látott:

Egyszer jókedvében hét megyét meghágott.

Malomkövet zúz szét iszonyú dorongja,

Delelőn az ipart ő agróban űzi,

Faszára a nőket huszasával fűzi.

Amint vakaródzik, s a semmibe réved,

Lát felé ügetni nyalka hadfi népet.

- Hé paraszt! Melyik út vezet itt Budára? -

Kérdi vezetőjűk amúgy csak félvállra.

Toldi válasz helyett gatyájában kutat,

S két öles faszával mutatja az utat.

Megjött Toldi György, a rókalelkű bátyja,

Visszeres seggén lóg szattyánbőr gatyája.

Kókadt kanóc pöcse gubbaszkodva hallgat,

Nem kér ő már pinát, csupán csak nyugalmat.

Valamikor ő volt kuplerájok bakja,

Most csúfosan lóg le bús, penészes makkja.

És ha egyszer mégis üzekedni merne,

Duhaj jókedvében nagyokat tekerne.

De hiába nógatja azt a fonnyadt tököt,

Sunyin és unottan mond az csütörtököt.

Ezért rút irigység bántja Györgynek szívét,

Látja testvéröccse duzzadó kellékét.

Búsan üldögél hát, kocsányan lóg pöcse,

Mikor arra sétál talicskával öccse.

S gondolata támad, mely aljas és kajla:

- Majd elintéz téged a királyi szajha!

2. ÉNEK:

Fel van lobogózva ős Budavár tornya,

Dicső lovagoknak áll itt hősi torna.

Merthogy Lajos király nemi kedve fogyó,

Elégedetlen már a királyi lotyó.

Kihirdette tehát hetedhét országba:

Jelentkezzék lovag, ki nejét meghágja.

Nem könnyű feladat, nem mindenki bírja,

És aki nem bírja, annak ásva sírja.

Hét numerát kíván a királyi némber,

Ki sem véve a faszt, egyben végezvén el.

Akinek hét után úgy áll, mint a szálfa,

Annak Aranybullát vernek a faszára.

Jött is Csáktornyáról jó Bükköny Levente,

Hajderménkű faszát ürüzsírral kenyte.

Nekifohászkodott, szólt: - Dupla vagy semmi! -

De az ötödiknél nem tudott már menni.

Fogcsikorgatva jött Kont, a kemény örmény,

Megcsóválta farkát, támadt nagy légörvény.

Dölyfösen rikoltott: - Kilencszer verem be! -

Ám hét után nem állt, s tették hűs verembe.

Riszálja valagát Johanna, az álnok,

Mert izgatja peckét egy herélt pohárnok.

S míg trágár apródja szívja keble halmát,

Beugrat pejlován Vazul, a hős dalmát.

Mered nagy kopjája dicsőségre várón,

Ám csakhamar kidől, s viszik ki hordágyon.

Sok ledér lovag jött, felcsigázva kedvük,

De hiába folyt el drága életnedvük.

Öreg Lajos király nem tudta, mit tegyen,

Búsan járkál erre-arra fönn a hegyen.

Senkinek sem állt föl hét után, hiába,

Vonták a várkastélyt gyászdrapériába.

3. ÉNEK:

Mint a dámszarvas, kit seggbelőtt az ármány,

Fut sötét erdőbe szegény Miklós árván.

Együgyű szívében csak egy terv világol,

A nehéz versenyből győztesen kilábol.

Ösztökélte bátyja, minden szava lépes:

- Most mutasd meg öcsém, dákód mire képes! -

Ravaszul beszél, hogy véka alá rejtve

Csúf terve, hogy testvéröccsét elveszejtse.

A hold meszes seggét feltolta az égre,

Mire Miklós felért Buda alá végre.

Öklözi a kaput, rúgja, veri, rázza,

Míg durván ráförmed a királyi strázsa:

- Hé paraszt! - süvölt fel - Ez királyi porta!

Nem zsellér fickónak áll lovagi torna!

- Én paraszt? - füstölög és fogat csikorgat,

Iszonyú hímtagja vészjóslóan horkad.

S mintha vasból volna ágyékának kincse,

Tajtékzó dúvadként csap le a kilincsre.

Lesújt hős Botondként, képes volna ölni,

Röpköd az ércforgács, támad rés két ölnyi.

Iszonyút rikoltva ugrik be a résen,

S siet, hogy a nemes harcról le ne késsen.

Amíg a várkertet fürkészve átszelte,

Látta Lajos királyt, ki tökét jegelte.

Az aggastyán király reszketegen szóla:

- Még senki sem került le élve őróla.

Voltam én is egykor délceg, ifjú, nyalka,

Most búsan ténfergek rossz picsákat nyalva. -

S ványadt pöcsét rázva keservesen nyögött.

- Ha kedves az élet, ne baszd meg a dögöt! -

Megköszönte Miklós a király tanácsát,

S szétveri faszával a bejárat rácsát.

Ezt látja Johanna, s felsóhajt epedőn:

- Remélem nem visznek téged is lepedőn! -

Miklósnak dermeszti szívét, amit látott,

Eléje Johanna nagy picsája tátog.

Bozontos szőrök közt, mint egy mérges kígyó,

Kígyózva tekereg a vérvörös csikló.

Ásítva szürcsöl hatalmas puncija,

Melynek tömege úgy harminchat uncia.

A nagy pina elbírt fél méteres dákót,

Előbb Kont hagyott bent egy tollforgós csákót.

Mint jókora dinnye, olyan nagy a keble,

Mint húsz akós hordó, akkora a segge.

Észrevette, Toldi egy percre megingott,

Ezért bíztatásul egy öblöset fingott.

Kedves volt Miklósunk fülének a zene,

Elérte orrlyukát Johannának szele.

Amúgy paraszt módra megköpte a markát,

S benyálazta vele égnek álló farkát.

Nem szívbajos Miklós, legény ő a talpán,

Be is veri tüstént nagy husángját nyalkán.

Ökleli Johannát az abnormis karó,

Úgy dolgozik benne, mint a cséphadaró.

Tíz kopasz csillagjós számolja egy gépen,

Már a hetes turnus át van hágva régen.

Szívós a királyné, a huszat is állja,

Segge a Lohengrin nászdalt trombitálja.

Ám harminc után már halkabban dorombol,

Bezzeg Miklósunk még serényen dorongol.

Elalél Johanna, nem bírja már szusszal,

Zsémbeskedik Miklós, s megtoldja még hússzal.

- Meghalt a királyné! - sikoltják a vének,

Lerángatják Miklóst szerecsen pribékek.

Taszigálják, rúgják valagba és hasba,

Diadalmas faszát verik nehéz vasba.

Lődörög Miklós, mint a lófasz a lébe,

Megkötözve viszik a király elébe.

Trónján ül Lajosunk, vidor most a kedve,

Pudvás seggit nyalja idomított medve.

Halálhírt egy szolga nagy sietve hozta:

- Úrnőnket e paraszt, a halálba baszta! -

Felujjong a király: - Lovaggá lesz ütve! -

Így szóla Miklósnak, ki áll szemlesütve.

- Kívánsz szűz leánykát? Telt valagút? Ringót?

Mindenem a tiéd, megölted a ringyót!

Szegény jó Johanna, Isten nyugosztalja!

Nem volt a világon nála nagyobb szajha!

Ha szerelmet ajzó szél jöve tavasszal,

A fél világ nem tudta őt ellátni fasszal.

De te méltó voltál a királyi dögre,

Dicső magyar faszod álljon mindörökre!